Talán tizenegy-két éves lehettem, amikor eldőlt a kérdés: vagy író, vagy festő leszek! Ennek oka, hogy két kiváló pedagógus és ember megszerettette velem mindkettőt és egyaránt biztattak, terelgettek e két művészeti ág felé. Csakhogy nem vettek figyelembe, hogy koromhoz képest nagyon is a földön jártam már akkor is, így meghallgattam a felnőttek véleményét. Legtöbbjük szerint művészet ide, tehetség oda, de azért az embernek kell, hogy legyen egy “tisztességes” szakmája!
Vagy lennék tanár és oktatnám azt, amit művelni szeretek inkább? No nem! Erre sohasem volt meg bennem az az elhivatottság, amit mástól is elvárnék, ha ezt a hivatást választja.
Röviden így lettem közgazdász! Röviden. És csak végzettségemet tekintve. Mert a jószerencse úgy hozta, hogy akkortájt lehetőséget kaptam egy (akkor és ott az egyetlen) magyar nyelvű hetilapban dolgozni. És ezzel eldőlt a dolog. Mármint, hogy írás!
És írtam, sokat és sokfélét, újságnak és televíziónak, kedvemre valót és sajnos olyat is, amit megélhetési újságírásnak neveznék, bár nem mindig lehetett belőle így sem megélni.
Sok minden történt térben és időben, mikor is visszajött a másik első szerelem, a képzőművészet. Édesanyám mellett megtanultam a tűzzománc technikát. És megszerettem. Ez a szerelem azonban más volt, mint az írás iránt érzett rajongás. Ez inkább egy olyan második nagy találkozás, ami talán csendesebb, mint az első, de sokkal nagyobb nyugalmat ad.
Képzőművészként ismét rájöttem arra, egy valami biztosan kell ahhoz hogy az embernek kedve legyen alkotni: közönség. Ezért megköszönöm most Neked, kedves alkalmi, vagy állandó olvasóm, látogatóm, kedvelőm, vagy vásárlóm, hogy volt kedved, türelmed ehhez a vallomásos-magyarázkodós íráshoz, és végigolvastad. Remélem továbbra is megtisztelsz!
EN