Mindig is éreztem magamban azt a kis pluszt, érzelmi intelligencia többletet, érzékenységet, ahogyan a világ, a természet, a festészet, művészet iránt érdeklődtem. A rajztani alapokat az építészet tanulása közben a technikumban szereztem meg, innen már csak egy ugrás volt a képzőművészet. Közel állt hozzám a természetábrázolás, s annak rejtelmei. A kezdeti szakaszban Bán Tibor barátom meghatározó személy volt, és ő rengeteg instrukcióval látott el.
Az első képem, amelyet elkészítettem édesapám kedvenc galambja volt, s legnagyobb örömömre, és örömére felismerte az állatt vonásait.
Mikor a katonaidőmet töltöttem a 90- es évek elején a honvédségnél, akkor rengeteg időm volt a művészettel foglalkozni, hiszen napokat voltam egyedül a telefonközpontban. Talán már akkor eldöntöttem, hogy ez szeretnék lenni. A magány és a kreativitás jó társaim voltak az ott töltött időben.
Gyermekkoromban a természethez közel a mi kis városunk legutolsó utcájában éltünk, ahol az ikertestvéremmel, és a barátokkal rengeteget kirándultunk az itteni erdőkben, fenyvesekben a közeli tavak partjaihoz. A közelben minden különleges a természeti képet a fejemben tartottam. Ez az élettel teli környezet rengeteg élményt adott, s a természet figyelésében nagy gyakorlatot szereztem. Szüleim nagyon egyszerű és nagyszerű emberek, náluk az első volt a gyerek, és mindent megtettek értünk, a boldogságunkért, és boldogulásunkért. Nagyon nagy szeretetben nőtünk fel. Édesanyám testvére Kertész Matild, a keresztanyám volt, Kunszálláson művésztelepet vezetett. Helyt adott neki, s ott rengeteg stílussal, és iskolával találkoztam. A festészetemre hosszú ideig Bán Tibor hatással volt, viszont a Budai Várban XIX. századi festők a mai napig elkápráztatnak, közülük is Mészöly Géza áll hozzám a legközelebb, őt tekinteném mesteremnek, és útmutatómnak, ha élne. A maiak közül Mág Tamás igaz már nincs közöttünk, de az ő képei mindig megállítottak egy pillanatra.
Az alkotás egyenlő erőnlét. Fáradtan betegen, enerváltan nem lehet alkotni, újat szépet létrehozni, de talán még álmodni sem. Nálam ez úgy működik, ha megvan a Téma, akkor szabadjára engedem a fantáziámat, és hagyom szárnyalni, majd azt a saját nyelvezetemre, és a saját kereteimen belül megvalósítani. Azt gondolom, hogy ez minden képemnél végig játszom, és ettől alakult ki a saját stílusom. Csakis síri csöndben alkotok az utóbbi időben, és képtelen vagyok zenére, rádióműsorra figyelni. Csak a képre koncentrálok. S még egy fontos, soha nem festek műfénynél, ha lehet soha. Állva, természetes fénynél, jobbára délelőtt dolgozom. Viszont az alkotás végére úgy kiadok magamból mindent, hogy csak ülök és megpihenek. Kimerülök teljesen egy jó kép után. Természetesen van olyan kép, nem is egy, nagyon sok, amitől semmiképpen nem válok meg. Van bennük valami, amit csak szerintem én látok, és ragaszkodom hozzájuk.
Változó, hogy mennyit töltök a műteremben, évszaktól és pillanatnyi állapottól függ, és persze a motiváltságtól. Ha túlzásba viszem, mert elfog a hév, (megjegyzem nagyon jó alkotni ebben az állapotban) utána mindig egy feltöltődés követi, ami nem szünetmentes, de alacsonyabb rezgésszámon működik. Napi 2-4-6-8 órát töltök a műteremben. Imádok utazni, ilyenkor új tájak, új élmények felfrissítik az egész folyamatot. Zenében minden stílus tetszik, megtalálom benn amire nekem szükségem van. Stílusom folyamatosan változik, de ez így van rendjén, mivel jómagam is változom, ahogy telnek az évek. Munkáimat egy önálló kiállításon, például a Kossuth utcai Galériában látnám szívesen. Az anyaghasználat miatt változott a stílusom, és folyamatosan tisztul le. A legnagyobb siker számomra, ha egy nyugdíjas néni felhív telefonon, és hálásan megköszöni, hogy hozzájuthatott a képemhez. Ebből van nagyon kevés. A visszajelzés nagyon hiányzik. EZ SZÁMOMRA NAGYON ROSSZ! Így csak egy gép az ember.
Ha sznob akarok lenni, akkor a francia nagykövet vásárolt nálam pár éve. Ha nem akkor a kerekegyházi iskolásoknak tartott nonprofit kiállításom volt a legnagyobb siker.
Szabadidőmben rengeteget sportolok, aktív asztalitenisz játékos vagyok, de mellette futok, és úszom is heti rendszerességgel.
Célom a festészetben maradandót hátra hagyni, ezt a legnehezebb, mivel már mindent kitaláltak, és megcsináltak az elődök, nehéz újat belevinni, de próbálkozni kell. Ha nem festenék, akkor az építészet mélyebb megismerése a terveim között szerepel. Szívesen terveznék, házakat, épületeket, mert abban is nagy kreativitásra van szükség. Most a válság idején lesz rá időm. Témáimat pillanatnyi benyomás után választom ki, amihez igazán nagy kedvem van, azt készítem el. Ebből baj sosem volt még, mert ebben szívesebben mélyülök el.
Talán annyit üzennék, a nagyközönségnek, hogy fogadják olyan szeretettel, és átéléssel a képeimet, leljék bennük még nagyobb örömüket, mint amilyen szívvel és odaadással alkottam meg őket.
Tisztelettel,
Jakubik István
EN