Nagy Tibor festményei egy azon makacs elhatározás eredményei, miszerint szeretné megjeleníteni élete és szülőföldje, vagyis a Felvidék mozzanatait, mind valósághű, mind pedig absztrakt módon.
Mióta Tibor elkezdett olajfestményeket készíteni, felfedezte a rejtélyes terepet aközött, amit fizikai érzékeink közvetítenek, illetve amit az érzelmeinkkel észlelünk. A képei valódi, személyes vallomások, melyeknél a hangsúly az érzelmi összefüggésben rejlik.
Művészi útjának kezdetekor még a realizmus és az absztrakt kombinációja jellemezte arculatát. Később, a ’80-as években műveinek stílusa már a szürrealizmus irányába mutatott, különböző technikák összetételeként, illetve továbbra is kutatva saját, egyedi kifejezésmódját.
2005-ben Tibor végre megfestette első ’plein air’ (fr. – szabadban való festés) alkotását. Ez volt az első igazi kapcsolódása a természettel és az olajfestészettel, amelyben ő azonnal a lehetőséget látta, illetve amiben meg is mutatkozott a tehetsége annak ellenére, hogy milyen nehéz művészeti stílusról beszélünk. Az ’Alla Prima’ (olaszul: előszörre, első kísérlet) megközelítés rendkívül vonzónak tűnt számára, a közvetlensége, a valódisága és a kifejező képessége miatt, de ugyanakkor igazi kihívást is jelentett, tekintve, hogy ez egy meg nem alkuvó művészt kívánt.
Miért olyan fontosak számomra a tájképek?
Amikor én magam figyelem a tájat, az első dolog ami történik, az az, hogy kivált belőlem egy érzést, egy hangulatot. Ez a legelső gondolat az, ami engem a leginkább érdekel; megragadni ezt az életerőt, lendületet, illetve magának a látványnak a változatosságát, színességét, miközben természetesen arra is fókuszálnom kell, hogy azt az érzelmi keretet is megteremtsem, ami számomra meghatározó. Ez sokszor rendkívül nehéz feladat. Néha nehéz a belső impulzusokat, indíttatásokat irányítani. Ezen a ponton bátornak kell lennem, kilépve a komfortzónámból, hiszen ezt átlépve egy teljesen új irányzat kezdődik. Mivel nem kifejezetten hagyatkozom az évek alatt megszerzett tudásra, folyamatosan nyitott vagyok a meglepetésekre. Ez olyan mintha pengeélen táncolnék. Néha elbukom, máskor pedig teljesen új, váratlan lehetőségekre bukkanok. Úgy gondolom, csak így lehet fejlődni. Az átmeneti gondolkodásmód megáll és az ösztönösség lép a helyébe. Ha ezt a törékeny egyensúlyt meg tudom tartani, akkor születnek a művészeti alkotások.
A tapasztalat lassacskán megtanít arra, hogy jobb előre átgondolni a lehetséges felmerülő problémákat mielőtt még ecsetet ragadnék, hogy aztán bízhassak a megérzéseimben és ne gondoljam túl a dolgokat. Ami számomra fontos, az a merészség, aminek köszönhetően elhagyjuk a biztonságos, bár néha unalmas utat, illetve a „stay alive”, az életben maradás.
Tudatosan törekszem arra is, hogy folyamatosan nyitott legyek az új lehetőségekre és forradalmasító módszerekre és ha csak lehet nem ugyanazon a szinten ragadni állandóan. Ezáltal lehetőséget adok bizonyos új, kreatív folyamatoknak, hogy azok aztán előre vigyenek…
EN