Boros Attila – Casablanca
Vannak képek, amelyek nem csupán megmutatnak valamit, hanem ajtót nyitnak egy másik világba. Boros Attila Casablanca című festménye pontosan ilyen: egyszerre idézi fel a filmtörténet egyik legnagyobb mítoszát és egy korszak utánozhatatlan atmoszféráját. A vászonra pillantva nemcsak a filmek aranykorának fénye ragyog fel, hanem az emberi kapcsolatok örök dilemmái is: elengedni vagy maradni, szenvedéllyel átölelni vagy méltósággal hátralépni.
A mű art deco csillogását idéző formavilága mintha időgépként repítene vissza a 20. század közepének elegáns szalonjaiba – mégis kortárs, mert a nosztalgiát újraértelmezi, színekkel és formákkal írja át. A férfi és nő viszonya itt nem pusztán illusztráció: a közelség és távolság vibráló játéka festői gesztusokban oldódik fel, ahol minden ecsetvonás a feszültség és harmónia finom egyensúlyát keresi.
Boros játékosan nyúl a kubizmushoz is: síkok bomlanak, egymásba csúsznak, majd váratlan rendbe állnak össze. A töredezettség itt nem széthullást, hanem a kapcsolat sokrétegűségét, törékenységét és erejét egyaránt kifejezi.
A Casablanca így egyszerre hommage (tiszteletadás) és önálló, kortárs vallomás. Egy kép, amely nem hagyja a nézőt kívülállónak: gondolatban és érzelemben is belépünk a történetbe, mintha mi magunk ülnénk egy régi kávéház félhomályában, ahol minden pillantás sorsokat dönt el.