Egy közeli szemtanú Vallon-
Ami apámnak az ecset, az nekem a toll.
Ő nem szeret írni, viszont cserébe egész életét a festészetnek szentelte.
Világ életében efféle kakukktojásnak bizonyult még a saját családjában is, mert testvérei hozzá viszonyítva ellenben „rendes, tisztességes” állásokat választottak, míg ő álmodozó maradt.
Hogy honnan jött ez az ihletettség, nem tudni biztosan. Felmenőinek ugyan voltak művészi aspirációi, édesanyja színésznő szeretett volna lenni, nagyapja vándorszínészként járta az országot egy ideig, még ifjúkorában, de ők sem tartottak ki az álmaik mellett, hisz abban a világban, akkortájt ez felháborító vakmerőségnek számított volna, és talán számítana ma is, ha a nagytöbbség véleményét kérdeznénk.
Az álmodozó bolondoknak kijáró elnéző somolygást világ életünkben el kellett szenvedjük még a szélesebb saját családunktól is, mi művészurak. Azért használok többes számot, mert apám két fia, azaz jómagam és öcsém, szintén nem felejtettünk el álmodni. Az hogy mi,
utódok, eszközül végülis nem az ecsetet választottuk, már részletkérdés.
Számomra ebben a közegben felnőni teljesen természetes, mondhatni, magától értetődő volt. Jött pár rácsodálkozó, és néha azt is megkérdezték, számomra milyen érzés tudni, hogy apám komplett világokat varázsol a vászonra a festőállványánál minden nap, nos, csak azt tudtam válaszolni erre, hogy nálunk így zajlik az élet. Mindennap új világok, új kalandok, új mesék. Melyekre akkortájt nagy szükségünk is volt. Hisz valóságunk, a kezdeti években mindennek nevezhető volt, csak épp idillinek nem, legalábbis ha a dolgok materiális oldalát nézzük. Egy kezdő művész eleinte még nem túlságosan jövedelmező első szárnypróbálgatásai, és a sötét, hideg és fénytelen józsefvárosi garzon, ahol annak idején elkezdtük pesti pályafutásunkat, mint család, nem épp az a díszpamlag, melyen kiváltságos egykori udvari művészek alkothattak kedvükre, busás apanázs fejében. Nagy szükség volt tehát az álmokra, arra, hogy a való világ helyett legyen egy menedékünk, afféle mentsvár, ahová elbújhatunk az odakinn burjánzó szürke semmi elől. Nagy szükség volt a Pink Floydra is, hogy mutassa az utat, és olyan híres álmodókra, mint Stanley Kubrick, Ridley Scott, David Lynch, Federico Fellini, James Joyce, J.R.R. Tolkien, vagy épp Arany János, hogy csak pár nevet említsek a minket megihlető óriások színes panoptikumából.
Apám későn érő típus, ahogyan mi is. Nálunk a fejlődés sosem fokozatos, inkább szakaszosbnak nevezném. Azaz: egy nagy, forradalmi ugrás, majd utána évekig stagnálás az adott szinten.
Apám alaposan megküzdött azért ahol most tart. A tehetségét kapta, de a kötöttségeket mindig is rosszul tűrte, önerőből járta hát az útját, ami a művészi útkeresést illeti. A saját hangját akkortájt találta meg, közel 50 évesen, amikor mi öcsémmel épp nekivágtunk a világnak. A kör bezárult, apám hazaérkezett, a formanyelv, a technikai eszközök, és a művészi mondanivaló ekkorra ért össze, és adta végre az arany esszenciát, abban a formában, ahogy mindig is el szerette volna mondani az ő saját meséjét.
Vándorútja nem a fizikai világban zajlott. Ki sem tette a lábát, nem járta be a való világot, nem utazgatott kedvére, ihletet keresve, nem volt benne soha ilyen formában elvágyódás. Az ő világa nem fizikai világ, abból legfeljebb az azon világ leképezésére használt eszközök kézzelfoghatóak.
A vándorút kívülről nézve egy szobában, egy festőálványnál zajlott.
Én viszont mindig tudtam merre jár. Mordor és a Középfölde határmezsgyéjén, Pink Floydiában, a Németalföldön az 1700-as években, a dohos londoni utcákon Hasfelmetsző Jack idején, vagy épp az űrben, ha épp ahhoz volt kedve.
Persze, voltak mentorai. Egy ilyen utat nem lehet Mester nélkül bejárni. Gyerekkoromban sokszor hallottam ezt a nevet: Wessely Tibor. Aki afféle fantomalak volt számomra, mindig tisztelettel és valamiféle ünnepélyességgel ejtették ki a nevét, de személyesen csak nem sokkal a halála előtt találkozhattam vele. Tudom, hogy Ő indította el apámat a pályán, ő volt az első, aki felfedezte benne a képességet, mely fontos részletet aztán később apám többször is kifejtett.
A titok: a látás képessége.
Ha ez nincs meg, akkor a leképezés mesterségének elsajátítása már az első ponton elbukott.
A látás képessége ez esetben nemcsak azt jelenti, hogy van két szemünk, azon fény hatol be, majd az agyunk képpé formálja. A látás képessége, azon felül, hogy a létező világ elemeinek a lényegi mivoltát meg tudjuk ragadni, sokkal inkább azt jelenti, hogy legyünk képesek a látható világ MÖGÉ látni.
Apám bizonyos szempontból régimódi ember. Abban a művészetben hisz, amit rég elfelejtettek, amit nem leng körül pátosz, melyet nem trendek ruháznak fel értékkel, és ami nem hullaarcú, kékvérű sznobok beszédtémája különböző illusztris tárlatokon, ahová földi halandó alig teheti be a lábát.
A szépség a cél. Ami nem szépelgés.
A történet a cél. Ami nem szirupos ömlengés.
Az emberek, a sorsok fontosak. Az általa ábrázolt karakterek élnek, úgy tudta őket visszahozni ugyanis az álomból, ébredés után, majd megörökíteni, hogy szavak nélkül mindent elmondanak magukról.
Apám nem véletlenül választotta ezt az utat.
Ugyanis, ahogy már mondtam: Ő nem a szavak embere. Szabályosan gyűlöl írni, és nem képes kérdőíveket kitöltögetni, mert a válaszok melyeket az ezekben általában szereplő kérdésekre adna, úgy érzi, nem tükröznék azt az embert, aki ő valójában.
Apám a képein keresztül kommunikál a világgal, és ezt nekem is időbe tellett megértenem.
Ezeken a képeken ott van minden, amit ő elmondhat, és megfogalmazhat, sőt talán még több is, érthetően, emberhez szóló egyszerűséggel, pátosz nélkül.
Más nem is kell hozzá, mint látni, és álmodni tudni.
Szász Dávid
2020.04.25
EN